Csehszlovákiában a két világháború közötti időszakban a többi sportághoz hasonlóan a labdarúgás is nemzetiségi alapon szerveződött. A szlovákiai magyar labdarúgás irányító testülete a Magyar Labdarúgó Szövetség volt. Azért jött létre, mert a magyar sportemberek által 1919-ben területi alapon életre hívott Szlovenszkói Labdarúgó Szövetséget sem a Csehszlovák Futballszövetség, sem a FIFA nem ismerte el.

A korabeli leiratokból tudjuk, hogy nehezen formálódott és állt össze a csapatunk, amely aztán 1920-ban újjászerveződött DAC vagyis Dunaszerdahelyi Atlétikai Club néven. Eleinte továbbra is barátságos mérkőzéseket vívtunk, de a csapat ereje talán nem is a játéktudásban, sokkal inkább a közösségteremtő tevékenységében rejlett. Sportbálokat, táncos mulatságokat szerveztek a DAC égisze alatt, melyeken olykor még szépségkirálynőt is választottak. De 1921-ben olyanra is volt példa, hogy egy kuglimeccsen mérték össze a tudásukat a futballistánk focimeccs helyett.

A ´20-as évek elején lejátszott sok barátságos mérkőzés – benne győzelmek és vereségek – mind alapkövei lettek a megkezdett munkának. Az akkori vezetőségi tagok komolyan vették a dolgukat, és azon fáradoztak, hogy minél magasabb szintre emeljék a dunaszerdahelyi labdarúgást. 1925-ben például klubtagságit is bevezették, melynek összegét 3 koronában szabták meg. Később egyesületi helyiséget is berendeztek a ma már nem létező Erdős kávéházban, majd további közösségi helyeken. Az 1926-os év mérföldkő volt a DAC történelmében, ekkor vettünk ugyanis először részt bajnoki küzdelmekben. Csapatunk az őszi idénytől a Szlovenszkói Magyar Labdarúgó Szövetség által irányított pozsonyi kerület második osztályába kapott besorolást. Az első idényt anyagi okokból nem fejeztük be, de 1927-ben ismét jelentkeztünk, és egyre jobban szerepeltünk.

Az 1929-1930-as években fénykorát élte a csapat. Az egyre inkább fejlődő Dunaszerdahely lakosságát két aktuális téma foglalkoztatta: hová építsék az új járási székházat, valamint feljut-e a DAC a szlovákiai MLSZ által irányított első osztályba. A második kérdésre a választ 1930. május 4-én kaptuk meg, amikor a Virágvölgy legyőzésével véglegessé vált a feljutásunk. A 2:0-ra megnyert, mindent eldöntő összecsapást 1300 néző látta Dunaszerdahelyen, amelynek akkortájt nagyjából ötezer lakosa volt.A feljutást követően azonban egyből kiestünk az I. osztályból, ám a következő évben már újra az első vonalban találtuk magunkat.

Az 1932-es feljutást követő fellángolást ismét gyorsan váltotta a hanyatlás. Két éven belül a járási bajnokságba csúszott vissza az időközben DTC-re átnevezett csapat. A város támogatása és néhány kiöregedett játékosa nélkül elmaradtak a várt eredmények. Volt, hogy a bajnokságba se nevezett be a klub, de olyan is előfordult, hogy kilenc játékossal álltunk ki egy hazai bajnokira. 1934-re a szervezett futballjátékok kezdetétől a legmélyebbre süllyedt Dunaszerdahely labdarúgása. Egyszer fent, másszor lent…

Ennek a viszontagságos, ünnepélyes győzelmekkel és keserű vereségekkel tarkított korszaknak volt az egyik kiemelkedő játékosa az 1911-ben Dunaszerdahelyen született Sándor Géza, aki már 16 éves korában magára húzhatta a felnőttek mezét, és egy csapásra a közönség kedvence lett. Játéktudására a cseh játékosüzérek is felfigyeltek, és el is csábították őt a nyugat-csehországi Teplice városába, ahol profi szerződést kapott. Így vált Dunaszerdahely első profi labdarúgójává. Fia, Sándor István – akit a városban mindenki csak Csicsóként ismer – büszkén tekint vissza édesapjára, és arra a korszakra, amelynek meghatározó játékosa volt.

A klub 120 éves múltjára visszatekintő cikksorozatunk hamarosan folytatódik…