Bántóan kevés betonlépcső volt rajta, így a „mag magjában” található helyek szigorúan bérbe voltak véve. Az életkor volt a fő kritérium, és a társaság húzóembereinek is megvolt a maguk érinthetetlen helye. Bérlet, pofon és minden további vita nélkül. Egy fiatal sem merte megkérdőjelezni az idősebbek kiváltságait - egy helyet a „betonon.”

Nekünk, akik akkoriban nagyjából tíz-tizenegy-tizenkét évesek voltunk, csak a magon kívül jutott hely, vagy teljesen a lépcsőkön kívül. Legfeljebb a kerítésre „tapadhattunk”, és onnan bámészkodhattunk a vasrudakon keresztül…

Egy közülünk, Šnegi viszont nagy dolgot vitt véghez. Megkérdezés nélkül mászott fel a lelátó felső összekötő oszlopaira, amelyek belülről kötötték össze a tribün tetejét és a hátsó részét. Šnegi az egyik kezével tartotta magát, a másikkal pedig hadonászott a szurkolásnál, természetesen ökölbe zárt kézzel…

Mindenki meglepetésére senkit sem zavart, és senki még csak ki sem dobta onnan.

Nem tévednek! A kis sárga-kék Cliffhanger Šnegi nem volt más, mint Martin Šnegoň. Maťoból később első ligás röplabdajátékos lett. Jelenleg a Szenice labdarúgócsapatának edzői stábjában dolgozik.

Ha sikerül eljutnom Szenicére futballmérkőzésre, akkor mindig összefutunk, és ha időnk engedi, hosszabban el is beszélgetünk.

Hogy vagy? - így hangzik az első kérdése, és nyilvánvaló, hogy mindent tudni akar szülővárosáról, gyermekkora klubjáról. Akkor és ott Martin Šnegoňból, a profiból ismét Šnegi lesz. Az a srác, aki suhanc korában olyan helyre küzdötte fel magát, ahova lehetetlen volt…

Ki volt abban az időben a szurkolók vezére? Hm… Ilyen szerepkör akkoriban egyszerűen nem létezett… Ugyanis a spontaneitás és az életerő diadalmaskodott. Néhány srácnak mégis nagyobb szava volt, és közülük az egyik (még a kötelező katonai szolgálatra való bevonulása előtt) szó szerint szólóban nyomta.

Az ironikus felkiáltásait hallgatva - melyek között sok cifra is volt - mindig garantált volt a jó szórakozás. Nehéz úgy leírni a humoros beszólásait, hogy húsz-harminc év múltán is viccesnek hangozzanak. Hm… Egyszerűen leírom azt, hogy mit is sikerült egyszer elkövetnie a szólista humoristának, Stano Ondrejičkának.

Egyszer csapatunk egyik játékosa felrúgta az ellenfél futballistáját, aki négykézláb támolygott a pályán, szemével a játékvezetőt keresve.

Stano elkiáltotta magát - „Héééj!!!”

Minden elcsendesült a folytatásra várva.

Azokban az években mindenki kívülről fújta A hét mesterlövész című filmet, hiszen legalább hússzor láttuk ezt a westernt (és huszonegyedszer is megnéztük…).

Stano a legendás filmből merített inspirációt a „fellépéséhez”.

Egy rendkívül vulgáris és ugyanakkor hihetetlenül „elszállt” mondatot eresztett el a stadion csendjébe (az érzékeny lelkűek miatt kipontozva).

„Héééj Sotero (a banditák egyike), te b…s f..z, mi van? Calverát (a legvagányabb rosszfiút) keresed a fűben?”

Ez után a bekiabálás után - amiért ma súlyos büntetés járna az ellenfél sértegetéséért - az egész stadion elnémult, de csak egy pillanatig tartott a csend. Szűnni nem akaró nevetéshullám tört ki, és olyan érzésem van, hogy nem csak a játékosok, de még a játékvezetők is nevettek. Milyen kevés elég volt a boldogsághoz?!

Stanonak viszont több is volt a rovásán (jó értelemben)…

A jelenlévők közül senki sem felejti el a feledhetetlen páros táncát, amelyet Wunderlich Lubossal mutatott be a legendás „Merkúr” diszkóban, ahol Bíró Tomi volt a dj. Egyébként Tomi már abban az időben is bemondóként tevékenykedett a hazai mérkőzéseinken…

Stano és Lubos a legendás táncuk során az asztali abroszokat fejkendőként használták… Remek páros előadás… Őrült táncukat Ofra Haza: Im Nin alu és Eddy Grant: Gimmie hope Jo’Anna című számára lejtették…   

Amikor Stano berukkolt, sok barátja és futballvilágbeli ismerőse kísérte ki a vonatra.

A katonai szolgálatát töltő Stano nélkül is jó hangulat volt a „PT-ön”, de már nem volt annyi nevetés.

Úgy gondolom, hogy Stanoval… Nos, inkább így mondom: a jó focihoz képes volt jó szórakozást varázsolni!