Aleksandar Popović a…

…futballról
„Hatévesen kezdtem el futballozni a barátaimmal. Néhányuk még ma is játszik, az egyikük, Nemanja Mićević a cseh Teplice kölcsönjátékosa. Az iskolában a kosárlabdát és a röplabdát is kipróbáltam, de mindig a labdarúgás mellett maradtam. Otthonomban, Lužice városában kezdődött a pályafutásom, majd tizennégy évesen a belgrádi Partizanhoz kerültem, ahol végig járva a korosztályos együtteseket, végül a nagycsapatig vittem, ahol sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam. A labdarúgás az életem, hiszen ebből élek. Igyekszem nap mint nap fejlődni, elkerülni a sérüléseket, hiszen a lehető legtovább szeretnék profi lenni.”

…kapusposztról
„Lužiceben salakon kezdtük meg az edzéseket, a futópályán kiskapukra fociztunk. Nem kapusként kezdtem, de egyik nap az édesanyámmal egy sportszerüzlet mellett sétáltunk el és megkértem, vegyen nekem kapuskesztyűt. Érdekesség, hogy a kiskapus fociknál nem szerettem hálóőr lenni, de egyébként azóta a kapuban ragadtam. Fiatalabb koromban nem voltam kiugróan tehetséges, hiszen nagyjából tizenötéves koromig nem voltam tagja semmilyen válogatottnak sem, holott Szerbiában az egyes területek csapatai rendszerint megmérkőznek egymással. Nem voltam túlságosan magas sem, de egy év alatt az alapiskola ötödik évfolyamában nőttem vagy 25-30 centimétert. Nincsenek kimondott példaképeim, de kedvelem a barcelonai Ter Stegen és a City kapusa, Ederson, továbbá Courtois stílusát. A barátom, Petrović találkozóit is figyelemmel követem, aki a Chelsea kapuját őrzi. Szeretnék tőlük tanulni és ellesni néhány fogást.”

…családról
„Édesanyám, édesapám és a három évvel idősebb nővérem alkotja a szűk családunkat. A nővérem Németországban, a szüleim Lužicében élnek. Édesanyám és a lánytestvérem nővérkeként, édesapám kamionsofőrként dolgozik. Tavaly óta pedig nagybácsi vagyok. Mivel a barátnőmmel már hosszabb ideje együtt vagyunk, őt is a családom részének tekintem. A szüleim és a nagyszüleim Čačak városából származnak. A bővebb családomban, az unokatestvéreimnek nyolc gyerekük is van, akikkel nagyon szeretek játszani, időt tölteni. A nővéremen kívül mindegyik családtagom Szerbiában él és nagyon boldog vagyok, amikor láthatom őket. Ezért is örülök, hogy Dunaszerdahelyen védhetek, hiszen autóval mindössze hat óra Belgrád, Bécs pedig egy óra repülővel Belgrádból, így a családom bármikor meglátogathat. Felváltva jönnek, de minden hónapban van itt velem valaki. Az egyik unokatestvérem futballozott régebben, de nem profi szinten, más pedig nem űzte ezt a sportot a családomból. Talán majd az unokatestvéreim valamelyik fiából lesz kapus. Már járnak edzésre, van tehetségük hozzá. Szeretem, amikor különféle felszereléssel lephetem meg őket.”

…szerb és a szlovák bajnokság összehasonlításáról
„A legnagyobb különbség, hogy míg Szerbiában tizenhat csapat alkotja az élvonal mezőnyét, itt csak tizenkettő. Azt gondolom, hogy ha a szerb első ligában is tizenkét együttes lenne, a színvonal megnőne. Ha a ranglistán elfoglalt helyezést nézzük, akkor a szerb legfelső osztály erősebb, mivel garantált helye volt Bajnokok Ligája és az Európa-liga csoportkörében is. Meglepődve tapasztaltam, hogy Szlovákiában az infrastruktúra és a pályák is rendben vannak, Szerbiában ezzel főleg a kisebb csapatoknak akadnak gondjaik a rossz, öreg és kicsi stadionokkal, öltözőkkel, pályákkal. Mostanában igyekeznek új stadionokat építeni, a meglevőket pedig felújítani. Amit Szlovákiának felróhatok negatívumként, hogy Zsolnán és Trencsénben még mindig műfüves borítású a pálya. Viszont a kisebb számú csapat miatt szorosabb a versengés, láthatjuk, mennyire sűrű a felsőházba igyekvő mezőny. Szerbiában a Crvena zvezda és a Partizan küzd a bajnoki címért, a harmadik helyezett tíz-tizenötpontos lemaradással követi őket, de a tabella további együttesei között is jelentősebbek a különbségek.”

…válogatottról
„Tagja voltam az U16-os és U17-es nemzeti csapatoknak is, ahol a mérkőzések túlnyomó többségén lehetőséget is kaptam. Szerepelhettem a tizenhét éven aluli Eb-n is, továbbá az U19-es selejtezősorozat első fázisában, de az utolsó mérkőzésen piros lapot kaptam és sajnos nem tudtuk magunkat kvalifikálni az Eb-re. Az U21-es válogatottban nem sok lehetőséget kaptam, hiszen akkoriban csak a Partizan második-harmadik számú hálóőre voltam. Az U21-es és a felnőtt csapatban is van egy meccsem, de utóbbi nem kimondott nemzeti válogatott volt, inkább a szerb bajnokság válogatottja. Szerbia B-válogatottjaként utaztunk el a Dominikai Köztársaságba és Panamába, ahol két hivatalos találkozót abszolváltunk. Panama ellen kaptam szerepet, a mérkőzés gólnélküli döntetlennel ért véget. Nagy álmom, hogy a legerősebb szerb nemzeti együttes kapuját is őrizhessem. Életem egyik legnagyobb élménye volt az U17-es kontinensviadal, amelyet Bakuban rendeztek. Csodálatos volt, első alkalommal lakhattam ötcsillagos hotelben és minden szinte tökéletes állapotban; a pályák pedig vadonatújak, a nyolcvanezer férőhelyes Olimpiai Stadionban futballozhattunk. Nem volt túl sok szerencsénk, Spanyolországgal, Olaszországgal és Hollandiával kerültünk egy csoportba. Az első meccsen 2:0-s vereséget szenvedtünk az olaszoktól, majd 1:1-es döntetlent értünk el Spanyolország ellen. Ha Hollandia ellen győzünk, továbbjutunk, de mivel tíz perccel a vége előtt gólnélküli volt az állás, kitámadtunk és a végén kétszer is kapituláltunk. Viszont óriási tapasztalatokkal gazdagodtunk, hiszen olyan futballisták ellen szerepelhettünk, mint De Ligt, Moise Kean vagy Scamacca. Lemérhettük, hol tartunk hozzájuk képest. Mindhárom csoportmeccsen védtem, nem nyújtottam rossz teljesítményt, bár kiemelkedően jó sem voltam.”

…szurkolókról
„A Partizannál és a DAC-nál is kiváló tapasztalataim vannak a drukkerekkel. Nagyon szeretem őket, a teltházat, a hangulatot. Szerbiában megőrülnek a fociért, ráadásul a Partizan egy óriási klub, ahol folyamatosan szállítani kell a jó eredményeket. Csodálatos kapcsolatom volt a szurkolókkal, nagyon szerettem előttük védeni és küzdeni értük. Jelenleg gondjuk van a klubvezetéssel, ezért csak az idegenbeli mérkőzésekre járnak, a hazaiakra nem. Viszont bízom benne, hogy ez hamarosan megváltozik, hiszen a Partizan vezeti a bajnokságot, a játékosainak pedig szüksége van a drukkerek támogatására. A szurkolókkal Dunaszerdahelyen is nagyon elégedett lehetek, az ideérkezésemkor ez volt az egyik döntő faktor. Itt nemcsak a rangadókon van nagyszámú nézősereg, de a többi meccsen is, öt-hatezer ember óriási lökést tud adni. A Partizan stadionja harmincötezer férőhelyes, a kisebb csapatok ellen mindössze párezren vannak kint. A DAC stadionja kisebb, a lelátók közelebb vannak a pályához, jobban érezzük a szurkolók energiáit. Köszönjük a támogatásukat, remélhetőleg a szezon tavaszi felében még nagyobb számban fognak kilátogatni a stadionba és az idény végén közösen ünnepelhetünk egy nagy eredményt.”

…az edzőkről
„Elsőként az erőnléti edzőmet, Aleksandar Tomićot említeném, de fontos szerepet játszott a pályafutásomban a Partizan kapusedzője, Nemanja Jovšić is. Ők nemcsak trénerként, hanem emberként is segítettek, amikor kemény időszakon mentem át a csapatnál, hiszen az U19-es gárdából felkerültem a felnőttek közé. Ekkor nagyjából másfél évig nem játszottam tétmérkőzést, csak a kispadról vagy a lelátóról figyelhettem a társakat. Folyamatosan foglalkoztak velem ez idő alatt is és kijelenthető, hogy megmentették a pályafutásom. Főleg Aleksandarral dolgoztam együtt, aki komoly izommennyiséget pakolt rám, így amikor megkaptam a lehetőséget, fizikálisan készen álltam. Mindegyik trénertől igyekeztem valamit tanulni. Hálával emlékszem vissza Adrian Guľára, hiszen ő szeretett volna Dunaszerdahelyre hozni. Sokkal tartozom Stojanović mesternek is, aki a DAC elleni kupavisszavágón az elsőszámú kapusunk hiányában nem a tőlem idősebb és tapasztaltabb cserekapusunknak, hanem nekem szavazott bizalmat, amit a hárított büntetővel meg is háláltam. Bejutottunk az Európa Konferencia Liga csoportkörébe, több ponttal vezettük a bajnokságot, ám végül nem lettünk bajnokok. Elképesztő energia sugárzott ki belőle, mindegyik játékosából képes volt százhúsz százalékot kihozni. Ez utólag talán nem is volt jó, hiszen folyamatos nyomás alatt voltunk. A Partizanban a szerb labdarúgás legendájának, Savo Miloševićnek az irányítása alatt mutatkozhattam be. Bár senkit sem szeretnék kihagyni, Ilija Stolica nevét is meg kell említenem, hiszen nála voltam először válogatott, sőt több alkalommal is keresztezték egymást az útjaink. A nemzeti csapatnál és a Partizannál is dolgozott segédedzőként, az U17-es és U21-es korosztályokban szövetségi kapitányként, sőt hat hónapig a Partizan első csapatánál is volt a szakvezetőm.”